Filmünket bemutatta a szombathelyi Agora Filmszínház.

Hála Baki Orsi áldozatos munkájának, a megjelent lelkes nézőközönségnek csak 33 percet kellett megnézni a tizennégy órás anyagból.  A film végét kitörő tapssal jutalmazták. Bár lehet, hogy Iványi Zsuzsi autentikus marokkói  datolyalekváros sütijét várták csak. Megérkezett és el is fogyott: köszönjük!

A mozi elé kiállított sérülésmentesen és mindenféle javítás igénye nélkül hazaért autónkat sokan csodálták meg, azt gondoljuk joggal, hiszen árkon-bokron, havon és sivatagi forróságon át elvitt és hazahozott minket. Soha semmikor nem volt vele bajunk.

Indulás kora reggel Spanyolországból.

Ezek után már csak tankolni álltunk meg, és a reggeli Spanyolországi indulás után csütörtökön hajnalban hajtottuk fáradt fejünket régen látott hajlékunkban álomra.

Köszönjük az Olvasó szíves érdeklődését, minket kísérő figyelmét.

.

.

.

Mint este kiderült, szombat.
Hajnaltól több autóbusz is a szállodánk mellett tartott motormelegítő találkozót, így korai ébredésünk garantált volt. A helyiek szerint az afrikaiak akár szamarat is esznek, de mi??? soha, mondják. Hm… akkor Marokkó hol is van? Mert ebben az országban és ebben a szállodában még reggelit is kaptunk, ami nem jellemző Afrikára. Előző este egy GPS-szel könnyedén bejárható szálloda ára nem felelt meg kényes úri izlésünknek, így kerültünk a csöndesnek nem mondható hotelbe.

.
Tehát ott tartunk, hogy már este felizgattuk a személyzetet, hogy bizony minket érdekelnek a megkövült ősférgek és minden tengeri kőherkentyű kő nekünk. Itt mindenki az amerikai filmek hatása alatt van, én csak kapkodom a fejem és keresem Kit-et, meg a Knight Rider-t, ugyanis a portástól az éjjeliőrig, mást sem hallunk, Devon így, Devon úgy… Franciául beszél mindenki, meg arabul és berberül, persze az angolt is elvállalják, un pö, mondják, nekik már ez angolul van ám, de ezzel ennyi is, így társalgunk, nem csoda hát, hogy érdekes dolgok sülnek ki ebből.
A portásunk felszolgálja a reggelit, régen látott kávét iszunk, azt sem tudtuk már milyen a színe, és ami tényleg ritka dolog a meleg éghajlaton, vajat is kapunk. Teli gyomorral várjuk azt, aki elvisz minket féregásni, óh, ki is lehetne más, mint a portás, aki este törülközőt és lepedőt is adott, miközben a söntést is vezette.

. .

Barátja, Ibrahim is jön, neki kőboltja van a szálló épülete alatt, és mindketten fejükkel bólogatva, szemükkel bíztatóan néznek ránk és a kocsira, hogy akkor most ezzel megyünk. Ez érdekes feladat, mert miután mindent elajándékoztunk, vagy sátortolvajoknak adtunk, és így üressé vált telipakolt autónk, na, ez a kocsi most annyira teli van, mint induláskor volt. Mali tökök zörögnek benne, üres és teli ásványvizes palackok kocognak szerte, benzines kannák, hol tele, hol üresen kékítenek mindent, amihez hozzádörgölőzhetnek. Bőrönd és hátizsákok közt laptop táska (köszi Tibi!!) szorul, de hol a bicska már megint? Telefonok és rengeteg kábel szeli át az utasteret, de hol van itt tér? Zsuzsi kövek és pokrócok felett trónol, kókadt feje csak a bukkanókon próbál dudort nyomni a kocsi plafonjába, viszont bukkanó van a következő negyven kilométeren elég, hiszen a hegyek mellett haladunk és akár tíz méterenként is átvágunk egy-egy októberben teli, most annál kövesebb patak, vagy folyómedren. Embereink mellettem ülnek, egy ülésen, egymás hegyén-hátán. Éneklik az angol és berber dalokat a cd-vel együtt, tapsolnak hozzá, így vidáman utazunk. Zsuzsi is hozzájárul a jó hangulathoz, bár nem mindig a megfelelő helyen kiált a dalokba. Ja, ő nagyokat koppan a gödrökben ugráló kocsi tetején… Alig másfél órás bukdácsolás után érünk oda, ahol a köveket kiássák. Már értjük, hogy tegnap miért volt a lelkesedésünk erősebb, mint a találati arányunk, a kövek másfél, kétméteres mélységből kerülnek elő.

Berber rabszolgák termelik ki csákánnyal a kődarabokat, bár láttunk tonnás kompresszoros ásatást is, majd fenn a gödör partján kilós kalapáccsal aprítják bátran, nem igazán törődve a bennük rejlő jószággal: majd megragasztják azt, ha egy alkatrésze eltörne a hasadáskor. Itt a fenti munkákba beleállítják a turistákat is, én is nekiesek a kalapáccsal a berber kőkibányászó szakiparos által felhozott tízkilós darabnak. Egy rövid idő és pár csepp vér (vitam et sangvinem) után már sejtem, hogy az íróasztali munkát nekem találták ki. Ötforintos méretű apró állatkák fara bukkan elő a kőkemény (hehe) kőből, mutatják is embereink, na, ugye, ez mind eredeti. Értem én, és nézek rájuk, mint a gyanútlan áldozat, hát az állatkákon mit kell magyarázni, hogy eredeti? Mert azért csak mutatom, hogy ez természetes dolog, hogy eredeti itt minden, de jól tudom ám, hogy itt készülnek is a fosszíliák, nem csak bányászódnak! De azt is tudom, hogy jó körítés kell a gyári termékek eladásához, na, most ennek az első lépcsője van terítéken, hiszen láthatjuk, jönnek elő itt a földből, kőből valódi dolgok. Például három osztatú ősrák: hogy eddig nem írtam, Zsuzsi most félálomban von kérdőre… Na, akkor itt van, vannak akár trilobiták is. Igaz, ez egy sem akar előugrani, az elmúlt négyszáz-millió évben nem sokat tanultak a marketingről.

Annál többet Joszef és Ibrahim, akik az ásást, vagy annak bemutatóját megelégelve elvisznek a rokonok berber sátrába. Ez egy valódi sátorból és több, kőből épült háromoldalú helységből álló, nyolc embert befogadó építmény csoport. Körben kecskék, egy szamár és egy kutya. A kutya rögtön Ibrahimra támad, aki pár kődobással tisztázza az erőviszonyokat. A rokonok, a tevék és a nagyobb kecskék nincsenek itthon, ők a sivatag füves-bokros részére ballagtak el legelni. Főleg az állatok. Itthon házi lepénykenyér és tevekefír után a szokásos teázás következik, tudom, hogy a pénztárgép már forrósodik.
Elő is kerül a varázs szatyor, belőle buknak ki a kövek, rajtuk ősállataink csodás alakja. Mint megtudjuk, ezek eladó példányok. Megkönnyebbülés vesz erőt rajtam, már azt hittem, hogy Ibrahim, ő itt a házigazda, mindjárt össze is pakolja a kincseket. De nem, kedves vendég, végy belőlük, kedvedre! Jó üzletet kötünk, ők minden arab ősük ravaszságát és üzleti érzékét, meg egy-két kődarabot, mi minden naivságunkat belevisszük a boltba. Elégedettségünk a következő városig tart, ahol az összeurópai összevont őslénytani múzeumok teljes terjedelmű egy helyre gyűjtött és remegve féltett kincseit megszégyenítő mennyiségű fosszilia kerül szemünk elé egy pincében.
A szó bennünk akad, mert nem tizesével, hanem százasával hevernek a földön kőcsigák (jóvanna, lábasfejűek), amoniteszek méteresek és trilobiták, őspókok és ősszitakötők. A kagylók itt akár mosdókagylóvá is válnak, csak vidd. Náturel, bíztat a házitárlat vezetője. Mi ez a nagy náturelezés kérdem tőle, mire huncutul azt mondja, hogy hááát, vannak plásztik termékek is a piacon. Neki is van egy. Mutatja. Teljesen olyan, mint a többi, szürke-barna kövön egy nagy csápú kabóca ül és vár. Ehe, mondom én. Szóval, van itt négyezer-hétszáz-ötvenkettő nátúrel és egy darab plásztik? Hát, neem, mondja vigyorogva, van itt egy egész kupac mű mű. Na, hun? Nahon, itt a földön. Nézzük, TELJESEN olyan, mint a náturel. Most mi itt fogunk vásárolni???? Ja, és van még itt is egy halommal, mondja, ezeknek a kis buci testecskéje igazi, de mert baleset érte őket születéskor, művégtagot kaptak…
Kitanított ember lévén, előkapom a svájcibicskát és elindulok a műállatok felé. Közben az első bevallott műanyag devonkori szkarabeusz hatcentis szarvát véletlen letöröm. Semmi vész, nyugtat meg a srác, ez munkahelyi baleset. A földön fekvő készletből felkapok egyet és miközben hallom minden egyes eladó külön-külön lélegzetét, felkoncolok egy nyolcvanhét milliméter hosszú, 400.000.000 éves, száz euró értékű trilobitát. Mint a tányérjában hajszálat talált éttermi vendég pillant a pincérre, úgy nézek rájuk. Ők meg vissza, na ugye!? MI megmondtuk, hogy AZ kamu. Mert MI becsületesek vagyunk. Na, akkor, most vedd meg ezt a másik, ötszáz eurós követ! Lehúzom a több sebből vérző trilót a késemről és vérben forgó szemekkel, kifent pengével vetem magam az újabb bizonyságtétel felé. Belevágom a kést az egyik gyilkos képű állat orrába, az fájhat legjobban neki! Meg se nyikkan! Ez tényleg nem nyitotta ki a száját négyszázmillió éve? Mert most se teszi. Igaz bele sem megy a kés, de akkor hát miből lehet ez? Vigyorog mindenki, berberül darálják a szavakat, mi meg ott állunk, hiszen már akkor sem hinnénk el, amit látunk, ha a születési anyakönyvi kivonatát is elővenné a dög a zsebibül…
Alkuszunk, hitet teszünk mindkét oldalon, hogy náturel a kő és rajta náturel a lelet, valamint náturel a pénz is. Mint az igazi Trebics-ek. A kő és a pénz biztosan az. Most itt tartunk.

A város szélén motoros áll mellénk, hát titeket hol esz a fene, már mindenki otthon van, vigyorog, majd tizedmagával tovaporzik. Magyarok, kalandoznak, motoroznak.

Este focimeccs van a tévében, tapsol a város, mi meg vacsorázunk, pár napja tán nem ettünk meleget. Tejet több hete, most meg vacsorára ma harmadszor. Tevekefír, he? Kommenteljen, aki ivott ilyet! Aki nem, az is mondhatja a magáét…

Tiznitből kelet felé vettük az irányt, így eltértünk az idefelé vezető úttól, hogy kövületeket keressünk. Egyre csak ámultunk, hogy vajon a tavasz vagy a nyár színei vannak-e előttünk, miközben 15-17 C van. Mindenhol narancsligetek, illetve melegházak a változó méretű banánfák részére. Körülöttük pedig virágok, mezők, és egyre több és több rovar, hát igen, az európaihoz hasonló koppanással a szélvédőn. Keletebbre az oázisok látványa volt lenyűgöző – kősivatag, pálmák, és vályogépületek tornyokkal vagy csak egyszerűen, ahol mindkettőnk érzése az volt, hogy a csak képről ismert, Malira jellemző, Dogon-földi épületek köszönhetnek ránk.

Mivel egyszer eltévesztettük az utat, így igazán részesedtünk a kisebb falvak oázisainak szépségéből – földúton.

Kitérőket amúgy a kőgyűjtések kedvéért tettünk, mivel az első településen máris kirakodó vásárt csináltak a található kristályokból és kövületekből. Mikor az egyiknél megálltunk, lóhalála-futásából köszönt ránk a frissebb, ámde másik bolt tulajdonosa, hogy nála is vannak érdekességek. Szóval innentől kezdve vérszemet kaptunk, és egyre csak kerestük a köveket. Pár darabnak is nagyon örültünk, mégis fáradtan érkeztünk meg a szálláshelyre, ahol már ekkor előkerült a holnapi idegenvezetőnk a fosszília lelőhelyre.

Reggel már hasunkra sütött a nap, mégis mi ébredtünk korábban a 3 lakótárshoz képest. Sétáltunk egyet, így találkoztunk a szomszédban lakókkal, akik szintén vendégségre hívtak minket, hiszen őket is ismerte már Zoli még tavalyról. Mivel a horgászást szerettük volna látni, de arra csak később indultak a fiúk, elnéztünk még kettesben a Bamako felé vezető úton látott flamingók felkeresésére. Csak egyet pillantottunk meg távolról, viszont a kilátás így is gyönyörű volt, nem csoda, hogy sok francia és holland lakókocsis tanyázott a környéken. A homokdűnék ismét itt voltak, rögtön beleereszkedve az óceánba, amit le is választottak egy tengerszem kedvéért. Visszatérve a srácok még mindig csak a ház körüli tevékenységeiket végezték – motorszerelés, autómosás kannából, úgyhogy mi is rákezdtünk az autópakolásra, sőt a Maliban szedett tök kibelezésére. A kiszedett magoknak a halászok is örültek, párat rögtön el is ültettek az amúgy köves talajba. És egyszercsak egyikük hallal tért vissza – legnagyobb meglepetésünkre, merthogy éppen a kifogása érdekelt minket, és úgy gondoltuk, hogy a mutogatásból felépített beszélgetésünk jól kifejezte ezt. Az a fiú, aki eddig is a teát és reggelihez való lepényt és olivaolajat készítette elénk, most is felvállalta a főzést. Paradicsommal, krumplival és hagymával főttek együtt a halszeletek, nagyon finom lett – minthogy a szomszédok is meghívtak minket ebédre, így kétszer ettünk, és jót mosolyogtunk, hogy egyik csapat finnyog a másik főztjére. A két étkezés között horgásztunk. Zoli is beállt a csapatba, ő fogta végül a halat, mert éppen akkor a többi zsinórról vagy leszakadt a horog, vagy hallal együtt, vagy egyszerűen leették a nagyok a kis halakat, minthogy az volt a csali. Rendkívüli élmény volt közöttük tölteni estétől másnap délutánig az időt, a hatalmas vendégszeretetükben lubickolni, miközben beszélni igazán nem tudtunk. Az utazás alatt most találkoztunk először a feltétel nélküli vendéglátással. Mi is próbáltuk viszonozni persze, de az egyetlen, ami megnyugtatta őket, az a remény, hogy újra találkozhatunk.

Utunkon helyenként gyorsabban haladtunk a megengedett városi 50, illetve kiírt 60 km/ órának, ezért meg is állítottak minket a folytonosan kamerázó rendőrök, akik minden esetben határozottan, de kedvesen és végül elnézően viselkedtek. Egyikük arról is beszámolt, mennyire lelkesedik a francia sanzonokért. Aztán Tiznit lett a cél – könnyen kiismerhető rendszerű település, ahol az óvárosban az egyes termékeknek külön utcái vannak. A datolya és az eper lett a koronája a napnak.

Egérrágcsálástól hangos és hűvös éjszaka után, mégis 8 órakor ébredtünk. A termálvíz kiváló volt, mellette a napfelkelte és körben a homokdűnék.

Hogy a menet közben gyönyörködtető óceánpart szikláit jobban lássuk, többször kiszálltunk az autóból, és már nem tudunk úgy nézelődni, hogy azért a földet is ne kutassuk, hiszen mindenhol vannak ilyen-olyan kövületek is.

10.00 h

17 C, és végre érezzük az autó légfrissítőjének illatát, ami azt jelenti, hogy 4 teljes nap kellett ahhoz, hogy kitisztuljanak a légútjaink a bamakói szmogtól.

13.00 h

Boujdour – a városka hirtelen élettel teli főúttal kínál minket. Először, kilátásban a leendő kövület lelőhelyekkel, Zoli vett egy jóféle kalapácsot és egy vésőt, majd mivel éttermek és teázók sorakoztak, egy grillcsirkésnél álltunk meg, ahol kedvesen rögtön invitáltak minket az ebédre. Az elmúlt napok kenyerei és gyümölcsei után igen igen jól esett a friss zöldségekből álló saláta és a grillcsirke, rengeteg sültkrumplival. Hát, degeszre ettük magunkat. Ezek után nem is ettünk vacsorát, hanem vidáman mutogattuk a célállomásul kitűzött tengerparti szakaszon az ismerős halászoknak az eddigi utazás képeit.

Örültek nekik és nekünk is, szívesen kínáltak minket a kalyiba minden kényelmével éjszakára.

6 órára állítottuk be a telefonon az ébresztőt, hogy hamar útnak induljunk az eddigi legbizarrabb városból, Noadhibouból. Így már 8-kor ott várakoztunk a Mauritánia-Marokkó határon, míg ők is elkezdik a napot. Előttünk pár kamion és francia furgon állt, ez utóbbiakon is látszott, hogy nem először járják meg az utat, nyilván itt van érdekeltségük.

.

A határon 3 órán át tartott az ellenőrzés a mindkét ország oldalán történő csendőrség, rendőrség és vám soraiban. Papírok, és egyre növekvő tömeg a kis ablakokon át nevünkön szólító hivatalnokok előtt.

Érdekes volt ezúttal is a két határ közötti senki földjén felhalmozódott kiszuperált, ízeire szedett autókat látni. Volt, aki nem az úton haladt – ami amúgy annyi, hogy a nagy földeken/dombok között tarts mindig jobbra – hanem bizonyára a megbeszélt, tuti rejtőhelyekre igyekeztek.

És ezzel bejutottunk Nyugat-Szaharába. Csak az opálos kövek reménye lebegett előttünk, viszont nem tudtuk a helyét pontosan, így a cél előtt 5 percnyire megfordultunk, és újra átfésültük a partot kétszáz méterenkénti letérőkkel a műútról. Még az óceáni futamot is megejtettük egy igen sokat sejtető szakaszon, de a kiálló sziklák és a közeli mély homok 20 perc után visszafordított minket.

Viszont szép  volt, és ismét a sirályok lakta részekre jutottunk el. Mivel 2 órát és plusz 80 km-t töltöttünk a keresgéléssel, végül feladva ezt a szakaszt, hirtelen találtunk rá a Zoli által valóban jól körülírt helyre. Lelkesen gyűjtöttük a kövületeket, talán túlzott mennyiséget is.

Innen Dakhla volt a cél. Közben folyamatosan bukkantak elő a homokdűnék a kősivatagos területek között. A szél pedig söpörte át az úton a homokot. Mindkét oldalról fehér por szállt, helyenként az utat is alig láttuk.

19 C és erős szél mellett a dakhlai termálvízre csak Zoli vállalkozott, én a reggelt szúrtam ki erre a lendületet kívánó cselekedetre.

Kedvenc szálloda???
Már harmadszor vagyok ebben a névtelen és kiírástalan szállóban. Barátságos, hatalmas belső terekkel, kanapés leülős helyekkel, étkezővel, felső- és tetőterasszal, és erre mit tesz velem?? Majd megfagytunk éjjel! Elhiszitek, hogy 18 fok van itt?? Hát ezt várja az embere Afrikától?

.

9.00
Tűző napsütésre ébredtünk, szerencsére elég későn, hiába a tegnapi vezetés és kocsiban alvás kifárasztott minket. Meleg víz a fürdőben (főleg reggel volt) és ágy és párna… nagy élmény.

.

Most kiülünk a teraszra, hogy mint a hidegvérűek a nappal süttessük kihűlt tagjainkat, felmelegedve a mai napra tervezett óceáni fürdéshez. Lehet az, hogy otthonról erreautózva minden egyre melegebbnek tűnik, hazafelé menet meg egyre hidegebbnek? vagy csak mohók lettünk és emlékeinkben a 44 fokos kánikula él? Mit gondoltok?

10.20 Miközben még a tegnapról írok, igen visszafolytott lélegzettel figyeltem meg a szekrényajtó kinyílását, és végül a valóban egy macska kijövetelét. Nyávogott egy kicsit, mint aki éppen erre jár, és üdvözöl minket, aztán Zoli törülközősuhintásaira kitipegett.

. . .

A tenger felé haladunk öles léptekkel, csak tankolni állunk meg.

.

A tengert hamar otthagytuk, 25 fokban nem lehet fürdeni…

.

Elérjük a Szahara előtti utolsó homokdűnét:

.

. .

.

– .

Dakhla felé megyünk reggel, de nem sietünk. Utána a halászokhoz, Habib-ékhoz szeretnénk indulni és csak ezek után leszünk netközelben…

Newer Posts »